Ezeken az oldalakon témakörönként olvashatod mások webnaplóinak publikus bejegyzéseit. Nálunk mindenkinek lehet saját webnaplója. Ha már van regisztrációd, bejelentkezve létrehozhatod saját webnaplódat, amibe akár azonnal írhatsz is.
Ez az írás nem jött volna létre, ha ma reggel kisétálva kertembe, nem látom, hogy poloskák tucatja vendégeskedik több fámon, és fogyasztja az érő őszibarackjaimat.
Izgatottan feszengek éjfél környékén a TV előtt és felbontok egy csomag ropit, amit apránként lekísérek egy barna sörrel. Ugyanis választási nap volt.
A nagy nap tiszteletére új cipőfűzöt fűztem be az erre a célra szolgáló lyukakba, és jogomat és egyben kötelességemet teljesítve urnához járultam. Nem nagy ügy. Csak egy keresztet, vagy X-et kellett elhelyeznem egy négyzetben. Ennél a postás háromszor többet kér tőlem, hogy az ajánlott levelet odaadhassa.
Divat manapság olyannal kérkedni, hogy – Ja, kérem, én nem nézek TV-t!
Ilyen nagyképű kijelentést én soha nem tennék! Igaz viszont, hogy nem kapcsolom be. Csak ritkán. Pedig van annyi fogható csatornám, mint enyhén borús éjszakákon a látható csillagok az égen.
Ugyanakkor nekem is megvan a kultúra iránti igényem. Egy fárasztó munkanap után csak úgy egyszerűen leülnék a képernyő elé, és szívesen megnéznék egy frappáns, új ismereteket adó reklámblokkot. De sajnos ezek majdnem mindegyikét megszakítják filmrészletekkel. És ez engem baromira idegesít. Mert mondjuk lenne egy szabad, nyugodt, máshonnan nem hiányzó másfél órácskám pihentető reklámok megnézésére. De nem tehetem meg, mert unos-untalan belerondítanak egy filmdarabkával vagy egy valóságshow-részlettel. Engem meg egynyolcad filmek akkor sem érdekelnek, ha az Oscar előszobájában várakoznak a döntésre.
Ifjúkorom világmegváltási vágyain már túl vagyok. Nos, ennyire sikeredett! Most már csak laza szemlélődés lenne hátra, de azért ez nem mindig elégít ki. Időnként beletemetkezem atyámtól megörökölt könyvtáramba. Sok közöttük még a Nagy Háború előtti időkben adódott ki. Nekem meg adódik a lehetőség, hogy visszatekintsek egy letűnt világra. Sok közöttük a földrajzi mű is. Ezek alapján beteges vágyat szoktam érezni, hogy személyesen is lássam némelyiket.
Az életem nagy pillanatai közé tartozik, amikor egy-egy ilyen passzívan elraktározott kívánalom testet ölt. Egyik ilyen régi vágyamat valósítottam meg idén, amikor Uganda és Kongó határában, a még mindig csak kevesek által elérhető Bwindi-hegységben, a vadon élő néhány utolsó hegyvidéki gorilla család egyikét sikerült 2200 m magasságban becserkésznem. Ez az állat a „kritikusan veszélyeztetett fajok” között szerepel és állatkertben nem található. /Csak a nála lényegesen kisebb – mindössze 100 – 150 kg súlyú - síkvidéki gorilla viseli el egy ideig a bezártságot/. Élmény volt eltölteni körükben egy órát az esőerdőben. De ez már az út csúcspontja volt.
Az ember társas lény. Ez már csak azért is jó neki, hogy legyen kibe időnként belerúgnia.
Meg csoportokba szerveződve utálni a másik csoportot, mert az már a kéj teteje felé közelít.
Azon gondolkodom, hogy utálkozó csoportok nélkül létezhet-e az emberi faj?
Ha most azt hiszed, hogy politikai glosszába futottál, akkor e héten ne lottózz!! Mert itt egészen másról van szó.
Olvasom ugyanis, hogy van egy ország /egyben kontinens/, mely neve szorosan összekötődik a kenguruval. Szerintem még a bumeránggal és az Ayers Rockkal is, de ez most mellékvágány. A kenguru az evolúció egyik csodája - sőt arrafelé még címerállat is. A gond viszont az, hogy van vagy 25 millió darab ausztrál. És mindegyik fejére átlag két kenguru esik.
Rendszeresen járunk autóval a szomszéd faluba, az út gyönyörű erdős részen kanyarog kisebb-nagyobb emelkedőkkel fűszerezve. Most a tél végén minden kicsit szürke, szomorkás, kiált a tavaszért.
Idén lesz három évtizede, hogy Magyarország megnyitotta a határt a keletnémet menekültek előtt, pár hónappal később, november 9-én pedig leomlott a berlini fal. A magyarok már a nyolcvanas évek eleje óta folytattak puhatolózó tárgyalásokat a németekkel, mert belátták, az ország gazdasági helyzetét a KGST-n belül már nem tudják javítani, sem az életszínvonalat fenntartani. A minap Horváth István volt bonni nagykövet avatta be a titkos egyeztetésekbe a volt NDK-s magyarokat. A szocializmus idején mintegy negyvenezer magyar dolgozhatott Kelet-Németországban. A budapesti NDK-s nagykövetséget sokként érte a fal leomlása, az ország egyesítés után a keletnémet polgárok nagy része nem érezte magát jól az új világban.
Azért ilyen bonyolult ez a cím, mert sokan szerencsétlen számnak tartják a 13-ast. És én senkinek a rettegésvilágát nem akarom megtámadni. Viszont 12 után mégsem írhatok rögtön 14-et. Ekkor még a négy éves unokám is kinevetne. Pedig néha ő is kihagy számokat.
Tablettekre bepötyögött napi feljegyzések, papírcetlik helyett okostelefonba beírt intéznivalók, irodák teljes dossziétalanítása, otthoni könyvszekrények lomosítása, céghez postán érkezett levelek „vissza a feladónak” üzenettel történő ügykezelése (mert ők csak elektronikus leveleket fogadnak), tudásanyagok a Holdba – ja nem, egyelőre még csak a Felhőbe történő felküldése, …. és, és, és, na ez még egyelőre nem az én világom! Bár megerőszakolva magam, tervezem a következő három emberöltőmben magamévá eröltetni ezeket. Ha esetleg a sors fondorlatából nem sikeredik a harmadik emberöltőt megélnem, ez egyértelműen nem az én hibám! Én mindenesetre igen csak próbálkozom vele.
A felállás: budapesti házaspár kiköltözik - szépítve - az agglomerációba. A valóságban egy faluba, hogy gyermekük jó levegőt szívjon és nyugodt környezetben nőjön fel.
Apuka ugyan nem örül neki, mert nehéz bejárni pesti munkahelyére, utána meg haza. De hát az ember sok mindent /értsd kilométert/ megtesz a családjáért. Viszont hamar rá kell jönnie, hogy a faluszeglet hangulata merőben más, mint a budapesti panelé. Mert ugyan ott is akkor érkezik a szeretet ünnepe, mint a nagyvárosi tizediken, csak másképpen.
»
Blogok
Blogok
Ezeken az oldalakon témakörönként olvashatod mások webnaplóinak publikus bejegyzéseit.
Admin offline
elérések
