Talán már korábban illett volna beszámolót írnom a szülinapi buliról, de hagytam érni a dolgot egy kicsit. Aztán éreztem csak grafomán késztetést ez ügyben - elkezdtem, de aztán közbejött valami. Mostanra lett (remélem) szalonképes, fogyasszátok szeretettel.
Igen, a téliszalámi kivételes csemege volt, nem is vagyok biztos benne, hogy akár ünnepnapokon került-e az asztalra. Pedig nem voltunk szegények. Meg a banán - emlékszem, hogy csak karácsony előtt lehetett kapni, akkor is hosszú sorok álltak érte. Narancs azért előfordult néha év közben is (kubai), de választék szintén csak év vége felé volt, sorállásért. Libamájat talán ha egyszer ettem életemben, egy kis darabot, nagyon finom volt.
De azért így is teljes életet éltem. Emlékszem gyerekkoromban a vasárnapi húslevesre, rántott húsra - mondom, se szegények, se gazdagok nem voltunk. Meg.. akkor még luxus volt a feketekávé, faterék 5 dekás csomagokban vették és iszogatták apránként.
Kapcsolódva uhrinimi előző postjához, továbbfűzném annak gondolatait a saját sztorimmal.
Egyszer majdnem meghaltam (najó, töbször is előfordult velem már ilyen) talán az a keletnémet autós mentette meg az életemet egy NDK-s autópályán.
Megint visszautazom gondolatban 1976-ba. Amikor megérkeztem. Az őszi kiutazásra már februárban lehetett jelentkezni. Nem voltak a kiutazásnak nyelvtudásbeli követelményei, én például akkor még egy kukkot sem tudtam németül. Lestem is, hogy mi lesz ebből, hiszem az iskolai orosz tanulás is igen gyengén ment. De tele voltam fiatalos ambícióval, belevágtam.
Na, ha már az NDK-ban élők (háborús) múltjáról van szó... Erről nekem is jutott eszembe eset.
Októberben kimentünk, tavaszra elég tűrhetően sikerült megtanulni németül. Volt már jópár ismerős, kolléga a gyárban, akikkel barátilag, mondhatni fesztelenül beszélgettünk. Persze csak bizonyos keretek között, hisz a falnak is füle volt, meg különben is - eredményes nevelőmunkát végzett a keletnémet állam, az emberek parancs nélkül is jobbára egyféleképpen gondolkoztak. Legalábbis látszólag...
Nem tudom, más hogy volt vele, nálunk a középiskolában az volt a menő, ha valakit hosszabb időre elengedtek a szülei nyárra. Volt, aki a Balatonra "költözött le" júniustól augusztusig, mások a szokásos vidéki rokonnál nyaralást abszolválták ilyenkor. Én két egymást követő nyáron Lengyelország felé vettem az utamat.
Egy késő éjjelen felcsöngetett a portásnő. Mondta, hogy menjek le, mert baj van. Felkaptam magamra valamit és lesiettem. Egyik lakónk állt a bejáratnál. Zaklatottan, erősen alkoholos állapotban magyarázza, hogy a pályaudvaron összehaverkodott néhány magyar turistával és most el akarja szállásolni őket. Mint tudjuk, ez azért nem volt ilyen egyszerű. Előre kellett foglalni a vendégszobát, /ami ekkor épp foglalt volt/ egyeztetni a német gondnokkal, egyéb adminisztráció.
Ez a történet magába foglalja a kint eltöltött három évemet. Így teljes. Az ismerkedési esten kezdődött. Az asztalnál ült egy lány. Csinos volt, mégis szomorú a tekintete. Hiányzott neki a családja. Beszélgettünk, táncoltunk, összejöttünk. Nemsokára össze is házasodtunk. Mint nős embernek rövid volt a pórázom. Egyébként sem voltam duhajkodós, de így semmi lehetőségem nem volt úgymond kilengésre. Ez fel is tűnt otthonvezetőnknek, Deli Istvánnak. Beszervezett a fegyelmi bizottságba. Pár hónap múlva a bizottság akkori elnöke / Misinek hívták / hazatért, lejárt az ideje.
A második hazaút alkalmával ismét hoztunk magunkkal piperét eladásra. A feleségem határozottan kijelentette, hogy csakis üzleti alapon adhatom el, úgy mint a többiek. A kollégák sorban álltak, amikor első nap mentem dolgozni. Most is megkapta mindenki amit kért és kérdezték az árát. Én meg azt mondtam, most drágább lesz. Vissza is adta mindenki a potékát. Belevörösödtem, szégyelltem magam.
Erfurt, Gera, Suhl
KatonaTibor offline
elérések
