Na, befejezem.

Most van hozzá egy kis kedvem, és amúgy sem akartalak bennetek háj end dráj itt hagyni.

Egy gondolat erejéig visszatérnék a Professzor Úrhoz. Már rögtön az első nap, mikor behozták, jól elbeszélgettünk az élet nagy dolgairól, mint kvantumelmélet, holdra szállás, anyukám csirkéinek nagysága, stb.
Azért az urológiára csak ritkán kerülnek az emberek sürgősséggel, mert a prosztata, ha mán addig kibírta, tud még várni néhány napot, de neki volt valami elzáródása, és hozták ám, de gyorsan.
Harmadnap jött a kezelőorvosa és mondta neki, hogy most már van hely a kétágyas szobában, de az Öreg inkább maradni akart, mert, hogy mi olyan jól eltudunk beszélgetni, hát otthagyták.

Rajtam meg telt múlt az idő, a lázas periódusok ritkultak, de a hasamon lévő seb az Istenért sem akart begyógyulni. Kenték, szórták, kötötték, ám egy nagy lyuk csak ott maradt. Nagy és mély.
Kb. négy-öt hónap elteltével azt kezdtem észrevenni, hogy az egyébként 100%-os kihasználtságú ágykapacitás már nem 100%. Ez azt jelentette, hogy míg korábban egy beteg hazament, már várta az ágyát egy másik. Egy idő után meg beteg haza és nem jött helyette újabb, üres maradt az ágya.
Ez a folyamat addig folytatódott mígnem az egész második emelet kiürült, és bármilyen hihetetlenül is hangzik, egyetlen betegként csak én maradtam az egész emeleten.

Természetesen kérdezősködtem, hogy most mi van, de a nővérek csak azt mondták, hogy festeni fogják az emeletet.
Akkor persze eszembe sem jutott ezt nem elhinni, bár anyukám egy látogatás alkalmával megjegyezte, hogy de jó megy ezeknek, hiszen néhány hónappal korábban, mikor felvettek, enyhe festékszag terjengett és mondta is egyik nővér, hogy nem régen festettek.

Na, mindegy. Nagyon jó sorom lett úgy hirtelen, mert az egyfőmre jutó nővér száma megegyezett az én darabszámommal.
És ez így volt vagy másfél hétig, mígnem egyszer csak engem is levittek az első emeletre.

Mongyuk azért az kicsit lehangoló volt, hogy másfél hétig egyedül voltam a már korábban említett 14 ágyas kórteremben, valamennyi ágynemű le volt húzva mindegyik paplanról, párnáról és az így csupaszon maradt paplanok, párnák, kisebb, nagyobb vérfoltokkal tarkítottan heverésztek szanaszét az ágyakon.
Ha ez eszembe jut, bár hál' Istennek egyre ritkábban, mindig megborzongok, pedig eltelt több, mint 40 év.

Na, mindegy, heverésztem még az első emelten úgy másfél, két hónapot, míg végül hazaengedtek. A lyuk a hasamon már nem volt olyan nagy, nem volt annyira mély, de még ott volt.
A körzeti orvos, mikor meglátta, nem hitt a szemének. Egyre csak azt hajtogatta, hogy hogyan engedhettek haza ekkora nyílt sebbel. A seb okáról a zárójelentésben egy szó sem volt, csak annyi, hogy itthon még kezelni kell. Mert magunktól rá nem jöttünk volna, ugye. Kezelgettük is még vagy két-három hónapot, mire nagy nehezen, igaz ilyen márványos keménységgel, de begyógyult.

Teltek az évek és úgy öt, hat éve, egy kisebb műtét miatt be kellet feküdnöm, mit ad Isten, újból az urológiára. (Azóta féltökű is vagyok.)
Már nem bíztam a dolgot a véletlenre, megkerestem azt az orvost, aki akkor kezdte pályafutását tanársegédként, mikor én betegként még szintén kezdőnek számítottam. Ma már Professzor.(Többre vitte orvosként, mint én betegként az biztos.)
Emberek! Kapásból emlékezett rám még 70-ből, nagyon jó viszonyba kerültünk és egyszer elmesélte, hogy az én akkori elhúzódó sebgyógyulásom, ami házon belül nagy port vert fel, egy úgynevezett kórházi baktériumnak volt köszönhető, amely minden kórházban jelen van, de ritkán aktiválódik és ha igen, akkor is kivétel nélkül a legyengült szervezetet támadja meg.
Hát velem könnyű dolga volt, az biztos.
Ja, és az akkori állítólagos festés igazából egy mindenre kiterjedő fertőtlenítést jelentett.

Jó sztori mi?