Régi NDK-sok új találkozóhelye
  Belépés:
2022 április 17, vasárnap | 15. hét | Rudolf, Izidóra
Legyen ez a kezdőlapom ezen a portálon Személyes üzenetek Keresés home » DOKUMENTUMOK » Írások » Életképek » Kimenőn

Kimenőn

Berlinben volt dolgom 1976 nyarán. Nem jártam még ott korábban, emlékszem, csak egy alkalommal, mikor Drezdában éjjel 1-kor nem szálltam át az utolsó két kocsi valamelyikébe, ami továbbment Lipcse felé, mert elaludtam. A vonat eleje - velem - továbbment Berlinbe, pedig dehogy akartam én odautazni. De ez másik történet.

Volt időm bőven, így elhatároztam, végigmegyek a híres Unter den Lindenen, keresztül az Alexen. Ezeket csak képen láttam addig. Megfogott a hatalmas tér, a nagy, szellős utak. A gyaloglást bírtam, mindent apróra szemügyre akartam venni. Egy fél órát töltöttem a kőkorlát előtt, erőltetve szememet, meglátok-e valamit a "szabadság világából" a Brandenburger Tor oszlopain túl. De nem. Csak a két őrházra figyeltem fel jobbról és balról, talán 100-100 méterre álltak ott masszívan. A személyzet bőszen távcsövezte az eget, mert egy kis - talán Cessna - sportrepülőgép tűnt fel a nyugati oldalról közelítve. Az egyik őrház mellett légvédelmi gépágyú fordult azonnal az ég felé és követte a kis repülő útját, amely - talán csak packázásból is - jött közelebb és közelebb, hogy próbára tegye a határvadászokat. Szegény NDK katona biztosan jócskán stresszbe esett, de a géppuska dupla csöve hűen tekeredett, egyre feljebb, majd a repülőcske ívet vett, és a határ képzeletbeli vonalát centivel sem lépve túl, visszakanyarodott Nyugat-Berlin felé. Még percekig rohangáltak az őrház körül a Nationale Volksarmee katonái, míg megnyugodtak.

Én pedig elindultam a Magyar Követségtől visszafelé. Nem tudtam akkor sem, azóta sem, mi az a kis, tornyos, fehér színű épület a Linden oldalán, közepe táján. Talán valamiféle nemzeti emlékhely, vagy emlékmű lehet, de két díszegyenruhás német katona állt ott a kis bejáró út elején, rohamsisakban, fehér glasszékesztyűben, csizmásan, enyhe terpeszben. A "német katona" eszményi rendíthetetlenségével, rezzenéstelenül, ugyanúgy, akár az angol királyi gárdisták, mint akiket odacövekeltek. Sok bámulójuk akadt, velem együtt. A buggyos csizmanadrág, a bricsesz, ragyogó fényesre suvickolt csizmába tűrten, a csukaszürke egyenruha feszült a magas, a feladatra minden bizonnyal jól kiválasztott, snájdig katonákon. Szuronyos karabélyukat mellük előtt keresztben szorították, a semmibe szúrt tekintettel. Néhányan próbára tették a türelmes fegyelmet, arcuk előtt legyezgettek, a lányok mórikáltak, de azok álltak, mint az ólomkatonák.

Kissé távolabb, nyolc-tíz méterről figyeltem, mikor négy amerikai katona érkezett oda. Három fehér és egy színes bőrű. Valószínűleg Nyugat-Berlinből ruccantak át egy pár üveg olcsó sör hívására, láthatóan illumináltan. Szó se róla, nagyon szépen voltak ők is öltözve: khaki ruhájukat mintha skatulyából húzták volna ki, matricázott, zsinórdíszes ingük, pantallójuk borotvaélesre vasalva, fejükön a kis csúcsos (rossz nyelvek szerint cukoroldattal keményített) ködvágó csákóval és kezdték bámulni, szinte fixírozni a német katonákat. Körbe-körbe járták, vigyorogtak, és percekig egyfolytában próbálták a németeket kihozni a sodrukból. Nem értettem beszédüket, de gúnyos hangsúllyal mondogattak oda valamit, miközben egyikük egészen közel, talán centiméterre odahajolt a német arcához és grimaszokat vágott. A németet nem zavarta, szeme sem rebbent, de ezt a mutatványt a nagydarab néger a másik németnél megismételte. Egyfolytában rágógumizott és szinte belemászott a német képébe, de sikertelenül, azt semmi nem mozdította ki nyugalmából.

Ekkor a néger vigyorogva hátralépett, rágógumizó vastag szájában összegyűjtött nyálát odasercintette a német csizmája orrára. Ebben minden benne volt. Benne volt lesajnálni a németet, demonstrálni az ő, az AMERIKAI felsőbbrendűségét, és vastagon benne a nyilvánvaló lealázási szándék. Az egykori győztes kivagyiság megmutatása az egykori vesztesnek, vagy egy lenézett szoci birodalom jelenlévő képviselőjének. Tudva, hogy a német ott, akkor, ez ellen semmit, de semmit nem tehet.

Csak ekkor láttam reakciót a német katonán. Elsápadt, arcvonásai kővé meredtek, karabélyt tartó keze milliméterre megrezzent. Szemeivel, anélkül, hogy fejét mozdította volna, lefelé pislantott, csizmája orra felé, de a következő másodpercben már újra előre, tekintetét a semmibe fúrta. Vajon mit tett volna ezzel a négerrel, ha teheti? Ha fegyelme, a híres - hírhedt német vasfegyelem nem uralja minden mozdulatát? Ki tudja.

Az Amik megunták a heccelődést. Nem tudtak kihozni semmit a németből, így az már érdektelenné vált. Még odaszóltak valamit, elnyújtott, idegen nyelvükön, nagyokat nevetve a jól sikerült tréfán és egymás hátát lapogatva odébbálltak.

Nem arról szól ez a történet, hogy én azóta gyűlölöm-e az amerikaiakat, vagy sem, de ott, akkor abban a két percben két világ, két ellenpólus harcát, drámáját láttam meg két egyszerű, semmitmondó katona néma, vértelen viadalában.

Szerző: Tóth György (TóthGyuriPeti), Ilmenau
Közzétéve: 2009.06.05.
Az írás a lellei NDK-s találkozóhoz kapcsolódó "Életképek" pályázatra küldték be.



This webpage powered by TP98s CMS system # http://thomas98.hu/cms/